Szabó Gyula festő Szubnatúr című kiállítása.

Megnyitó: 2014. február 07. péntek 19:00

Megnyitja: Hunyás Zoltán, Frey Tamás

A Hunyás Zoltán felolvasást tart 2013. decemberében megjelent "Ki hallja meg?" című verseskötetéből, amit Szabó Gyula illusztrált.

A kiállítás megtekinthető: 2014. február 24. hétfő 18:00-ig.

A galéria nyitvatartása: Hétfő-Péntek 12:00-18:00

Gondolatok Szabó Gyula Zöld asztalát nézve

Gyula megfestette a környezetében évtizedek óta észrevétlenül megbúvó asztalt. Ez az asztal valószínüleg már több generációt kiszolgált a családban, korábbi életek, sorsok néma tanúja. Csak áll a fal mellett és figyel. Inkább kukucskál és fülel, mert abrosszal leteríttetett. Lenne mit mesélnie.

Beszéltem Gyulával arról, hogy ha a művész már késznek látja a képet, akkor el kell hogy engedje; onnantól a műnek önálló élete van. Hisz élőlény, mint minden alkotás. Minden nézőjének azt súgja, ami a befogadó számára fontos.

Számomra a következőt jelenti: ÉLET. Már a cím is ezt sugallja: a zöld az élet színe. És ráadásul csend-élet.

A meszelt fal, talán döngölt föld (vagy földszínűre mázolt padló) egy hagyományos paraszti enteriőrt sugároz. Egy parasztház belsejében érzem magam. Egy hagyományos hosszú parasztház. Olyan, amilyent egy romlatlan óvodás rajzol, ha házat rendel tőle a pedagógus. Olyan ház, amelynek szemei a homlokzati két ablak, amelynek lábai a gondosan karbantartott lábazat, üstöke a nyeregtetőt lezáró deszkafal. És ha azt is tudjuk, hogy a magyar alföldön a ház közvetlen közelében elhatárolt udvarrészt életnek nevezték, akkor nem túlzás a következő: ez a ház életben van. Úgy, mint a lakói és berendezési tárgyai.

A képírás szabályrendszere szerint ami a képen rajta van, az fontos, azért van rajta. Én ezt az egész parasztházat ott látom a képen. Teljes nagyságában megidéződik. Képzeletben húzzák csak el az asztalt! – ügyesen, hogy az árnyéka ott maradjon! Belemagyarázás? Nem, oda van festve. Mert fontos! A pozitív és negatív formák egyenértékűsége a művészet legkorábbi, legértékesebb korát idézi. Azt az időt, amikor már az alkotók látták, mit kell – akár titkoltan is – megmenteni, áthagyományozni az utókornak.

Nyugodt, verőfényes késő tavaszi délután. A napfény világossága gyakorlatilag fehérre mossa az asztalra terített, elszürkült abroszt. Modern bútorokhoz szokott városi szememnek feltűnik az asztal lábának finom kidolgozottsága. Élő, kutyaforma állat lábai ezek, ugrásra kész állapotban. Igaz, a döntés még nem született meg, hogy merre induljon – inkább marad is. A ráterített kétes fehérségű abrosz gondos elrendezése látványos, de nem katonásan túlszabályozott, nem “elvágólag” takarja az asztalt. Ahogy egy gondosan szabott ruha sem lesz teljesen szimmetrikus, ha viselik, hiszen élő minőségre húzzák. Aki él, az mozog.

Nézzük, mi van az asztalon: egy klasszikus formájú agyagedény, nagy eséllyel helybeli fazekas tájba illő munkája. Évezredek tapasztalata által érlelt forma. Az a forma, amely a stabilitás és az esztétika két ellentétes követelmény gráfját az ideális helyen metszi. Nyers színe, textúrája a kilátszó asztallábakkal rokon: Ők rokonok: az asztal és a váza. Vagy akár egylényegűek. Erre utal a lábak és a váza megegyező, az aranymetszés arányait idéző ívei. Elgondolkodtató, hogy a falusi asztalos és fazekas ugyanazt az arányrendszert tartotta fontosnak, és így teljes egységet képviselhetnek.

Az asztal már nem fiatal. A sok-sok évtized mély nyomokat hagyott benne. Volt fiatal is, akkor büszkén, abrosz nélkül is szépen csillogott a frissen gyalult felületével a napfényben. Friss volt és üde, mint egy copfos, vidám kislány a régi fényképeken. Ma a terítő úgy keretezi, mint egy idős, szégyenlős parasztasszony ráncos, tiszta arcát a kendő.

Nézzük, mi van a vázában: egy csodálatos virágcsokor. Csodálatos, mert az egyik kedvencem. Kisgyerekkorom óta szeretem, mert jól rajzolható, a romlatlan óvodás nagy eséllyel ezt a növényt rajzolja, ha “virág” a megrendelés tárgya. Kidolgozottsága Csapody Vera növényhatározóba illő, botanikai pontosságú ábrázolását idézi, akár alá is írhatnánk: réti margitvirág (Leucanthemum vulgare) – a fészkesek családjának talán legismertebb képviselője…

A margaréták frissek, élnek és élni is akarnak. Ezért elvesztett gyökerüket próbálják pótolni. Sikerül? Az én olvasatomban igen: a vázán át, a fény által tisztára mosott abroszon keresztül az élő parasztház döngölt földpadlójába (vagy a kopott, az asztallal egy anyagú deszkapadlóba) gyökerező élő asztal együttes kompozíciója maga az élet, az élet szeretete, felmagasztalása.

És mi teszi ezt lehetővé? - a kép baloldala felől tompítatlanul érkező fény, a Nap fénye, mely erkölcsi tartalmát a festő egyelőre inkább csak érzi, de még nincs teljes tudatában. Már az is nagyszerű, hogy ez az asztal megvan. Túlélt több világégést és életstílus váltást. Még megvan annak a reménye, hogy visszakerül a szoba szentsarkába és eredeti oltár funkcióját megint betöltheti - de ez nagyon messzire vezetne-...

Ez “csak” egy csendéletnek indult kép. Gyula, engedd szárnyalni, amit megalkottál!

Frey Ákos

2014.02.07