A kiállítás a Rém-lik címet kapta, a tárlat titokzatos elnevezésében pedig egy szójátékot rejtett el az 1989-ben született Barcsay-díjas festőművész. A rémlik ige szótári jelentése: “homályosan látszik, nem elég tisztán mutatkozik, vagyis csak sejteni lehet, hogy milyen, vagy hogy ki, mi. A rémlik szó jelentése átvitt értelemben: “homályos emlékként jelentkezik az elmében, bizonytalanul megjelenik a képzeletben.” Végvári Gergely azonban trükkös módon kötőjellel írta a rémlik szót, ezért aztán új kiállításának címét értelmezhetjük úgy is, mint a rémes dolgok lyukát, vagyis helyszínét, ahová belépve minden bizonnyal korántsem olyan kellemes és könnyed élmények várnak ránk, mint mondjuk egy wellness fürdőben vagy egy barlang melletti sörözőben.

Ahogyan a kiállítás címe is ígéri, Végvári Gergely Rém-lik című új tárlatának egyik központi témája a félelem és az emlékezés. Mint a horror műfajának nagy rajongója, kijelenthetem, hogy félni jó. "Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva", fejezte ki egyetlen plasztikus képben bravúrosan a félelem ambivalens lényegét és ebből fakadó ősi vonzerejét Stephen King, Végvári Gergely új kiállítása révén pedig most mi is beléphetünk ezen a félig nyitva hagyott ajtón. Habár a horrort éltetem megint, rögtön hozzá is szeretném tenni, hogy ennek ellenére ezúttal senki se számítson a ponyva színvonalú rémregényekben vagy a kis költségvetésű szörnyfilmekben tetten érhető olcsó és primitív hatásmechanizmusokra, Végvári Gergely ugyanis sötét mágusként biztos kézzel tapint rá a mindannyiunkban ott bujkáló egzisztencialista színezetű félelemre és archaikus szorongásra.

Végvári Gergely sötét tónusú és álomszerűen lebegő új olajfestményein a félelem apoteózisának egyre nyugtalanítóbbá váló stációit élhetjük át. Mint láthatják majd, Végvári mesteri módon merevít ki feszült, a történetmesélés szempontjából sokszor megmagyarázhatatlan pillanatokat, amelyek narratívája habár szinte teljes egészében rejtve marad, a sivár, nem evilági tájak és a bizonytalan emberi testek fájdalmas lecsupaszítása által aztán csak még elemibb erővel szippant be bennünket a fenyegetettség és a tömeges magány feloldhatatlan oximoronának nyugtalanító melankóliája. 

Végvári új festményei a kozmikus horror (Francisco de Goya, William Blake, Francis Bacon) hagyományának költői ihletettségű, lidércesen friss és modern vizuális lenyomatai, az ő

képein azonban már nem vörös sárkányok, hírhedt mitológiai figurák vagy a világtörténelem közismert pápái jelentik a veszélyforrást, hanem enigmatikus térbeli formák, homályosan rémlő, komoran derengő sötét gömbök, hipnotikus örvények és súlyos golyók. Külön ki szeretném itt emelni a rémlik golyók nevezetű, két különböző sarokban elhelyezett installációt, amelyeket Végvári az elmúlt 33 évben felhalmozott, saját gyerek- és felnőttkori papíralapú relikviáiból gyúrt össze, a bárki által elgurítható papírgolyók ugyanis nemcsak a kétdimenziós gyümölcscsendéleteket dekonstruálják a térben és biológiailag ötletes módon, hanem drámai erővel érzékeltetik az emlékezés képlékenységét és hozzáférhetőségének törékenységét is. 

A tárlaton kiállított képek közül személyes kedvenceim még a Welcome back, saudade című sorozat fájdalmasan érzéki festményei, amelyeken végtelen sötétbe olvadó és fehéren ragyogó ágyakat és párnákat láthatunk, a gondolatban hozzájuk társított fekvő alakok és aktok azonban hiányoznak róluk. “Az ágy közös, a párna nem”, így szól Pilinszky János Életfogytiglan című rövid verse, amely a mottója is lehetne ezeknek a gyengéd és szívbemarkoló festményeknek, amelyek nemcsak a szeretett társ hiányát érzékeltetik megrázó módon, hanem élet és halál örök körforgására is rávilágítanak. A saudade egyébként egy magyarra nem igazán lefordítható portugál kifejezés, a portugálok akkor mondják ezt, amikor sóvárgás fogja el őket egy személy, hely vagy dolog iránt, ami messze van, akár térben, akár időben, sőt, akkor is ezt mondják, ha ezt a vágyakozást egy nem létező dolog iránt érzik. A most látható tárlat játékosabb és ironikusabb részét pedig különféle kisméretű, pop art beütésű kollázsok képezik: Végvári a modern kori reklámok és hírek szokatlan összepárosításával a különféle médiatermékek álságos mivolta elé tart görbe tükröt, miközben a kollázs olyan korai műfajteremtő képzőművészeivel is elgondolkoztató párbeszédbe kezd, mint Alekszandr Rodcsenko vagy Kurt Schwitters. 

A párnákon, gömbökön, golyókon, örvényeken és arctalan formákon keresztül, a bizarr szürrealitás, groteszk humor és poétikus szépség eme sajátos keveredése David Lynch képzőművészeti alkotásait és kevéssé ismert rövidfilmjeit is eszünkbe juttathatja. Végső soron azonban a mi feladatunk, hogy a most kiállított műalkotásokon elrejtett szimbolikus álmokat, látomásokat és flesseket magunkba nézve bátran felfejtsük. Ehhez kívánok most mindenkinek jó utazást, szemlélődést és átélést!

Bajtai András költő