SZABÓ ÁGNES: FÖLDKÖZEL
(Ateliers Pro Arts / A.P.A. Galéria , 8ker, Horánszky u. 5. nyitva 25-éig)

Csak még egyszer gyere elő
A résből, hol elbújtál, gyerekkorom
Csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom….

Most is hallom Cseh Tamás gyönyörű hangján e dalt, a Gyerekkorom című dal mondatait, amiket Bereményi Géza írt.
Szabó Ági az, aki újra füveivel játszik, ő az, aki engedi, hogy a gyerekkor elfogulatlan rácsodálkozása a világra a mindennapjai, a hivatása lényegét adják. A falakon látható munkák egytől egyig ennek az érintetlenül hagyott, a friss rápillantás eredeti örömét megőrző képességnek a bizonyítékai.

A művészet bonyolult dolog. És nagyon egyszerű. E kettősségétől titokzatos, izgalmas, örök talány és kimeríthetetlen diskurzusalap. Ági képei egyszerűek: madarak, tollak, levelek és kagylók láthatók rajtuk, s a néző - aki hozzászokott a 20 század művészetének önmagán túlmutató üzeneteket közvetítő funkciójához, itt is keresi, hogy van-e mondanivaló, van-e küldetéses manifesztum a képek keltette látványélményben?

Van és nincs.

Nincs, ha a befogadás pillanatának idegrendszeri hatását tartjuk elegendőnek, ahogy egy haiku esetében a követ körülrajzó csillámos patakvíz megidézése is elég ahhoz, hogy befogjuk a Végtelent.

És van, ha mögé nézünk, elgondolkozunk, hogy mi a mélyebb ok, amiért ezek a festett tárgyak, képek, műalkotások létrejöttek. Beleképződtek a valóságba, ahol nem voltak azelőtt, ahol amúgy korábban senki nem akarta létezésüket, ám most, hogy vannak, itt sorakoznak a falakon, már mindenki értékkel és fontossággal ruházza föl valamennyit. Nyilvánvaló, hogy a művészet mint mágia keletkezését próbáltam most leírni ezekkel a mindig korlátos szavakkal. És Szabó Ági festményei kiváló alapot kínálnak ehhez.

Szóval, mi a mélyebb ok, amiért valaki, egy közülük, egy embertársunk, nap-nap-után betér ide az APA műteremházba, hátravonul egy stúdióba s ott hosszú órákra magányba zárkózva, egymásra nagyon hasonlító elemek sorozatát festi? Van ebben valami abszurd. Évek óta figyelem Ágit. És van ebben valami alapvetően természetes, vagy természeti, atavisztikus, a Föld, a natura törvényét híven követő. Betér tehát ide, és vagy egymásra fekvő tollpihék, vagy sáslevelek monoton ritmusa szerinti felületeket hoz létre, vagy tobozokat fest, széttartó erezeteket, random fűcsomót. Képeket, amelyek az elvonatkoztatott és a konkrét határán billegve egy kicsit a konkrét felé dőlnek, hiszen azok nem egyes látványok absztrakt kimetsződései, hanem a képeken legtöbbször nevesíthető a látvány. Ági megold egy tollpihét, ott fut fentről lefelé ecsetje a még nyers vásznon, majd nekilát a következőnek. Amikor végez, egy újabba fog és így tovább. Monotónia, ismétlődés, szabályos ritmika, a vászon szekventált sík. És így szekventált elem az idő is. Az élet ideje. Ági életének hónapjai, napjai, órái.

Miért tagolja nagyjából azonos egységekre az idejét? Miért van Áginak, és a natura színpadán szereplő valamennyi élőlénynek szüksége arra, hogy életidejük beazonosítható, jól körülhatárolt egységekre osszák?

A napokban, ahogy ezt rendesen illik, fölkerestem Ágit. Hosszan beszélgettünk, és engem nagyon megragadott az a tiszta, rafinériáktól mentes hiteles viszony, ahogy ő a festményeiről beszélt. Ahogy érez irántuk. Az általa létrehozott műtárgyakról meg arról az életről beszélt, amelyből ezek a képek és látványok jönnek, abból a sorsból, amelynek ezek a képek a következményei. Életfordulatok, döntések, megakadások és továbblépések, élet kataszrófák és élettúlélések, amik az elmélyült önreflexió és életfigyelés szükségletét meg nem engedő, hozzánk hasonló átlagos embereknek legfeljebb a halmozódó befizetett sárga csekkekben mutatják meg magukat. Nála nem, ő művész, megőrzött gyerek, örök rácsodálkozó.

Ez persze demagóg kép volt, senki nem csak robot, a fogyasztás vagy feladatteljesítés napszámosa. Mindenkiben futnak racionális és kósza vágyak. És sokunkban van igény a befelé fordulásra, a belső némaság megélésére, hovatovább élvezetére. Akár azt is mondhatnám: az imára.

A kép egyik általános ismert neve: ikon. Az ikonfestők, amikor festettek, nem alkottak, nem műtárgyat hoztak létre, hanem az Isten vagy Isten fia imádásának, az imádságnak egy sajátos formáját gyakorolták: a képfestés volt az imádkozás, maga. Az alkotó pedig (a festők szerzetesek voltak rendszerint,) míg dolgozott, szakadatlan gyakorolta ezt az elmélyült viszonyt: a könyörgés, a hála és a megérkezés vágyának kifejezését formáló szavakat. A képen pedig isteni képmások tűnnek föl, amelyek tükröztetnek, szembesítenek bennünket embereket. Elsősorban az alkotót.

Ági tehát imádkozik. Szerintem mindenképp. A képeiben teszi azt. Akkor is, ha nem mondja. Képein megjelenik a befejezetlen, azaz végtelen forma, a NULLA, ami transzcendens minőséget von az amúgy tárgyát tekintve elsőre neutrálisnak tűnő képbe. Ezekben a témákban ereszkedik le oda, ahol Cseh Tamás dalának világa is zajlik, a felnőtt térdek alatti szférába, a Föld közelébe, ahová az életkorilag felnőtt művész, önmagának megengedve a gyermekké válás luxusát, lélekben és tematikusan isteni egyszerűséget ölt magára. “Kit az istenek szeretnek, megmarad gyereknek” - idézte akkor nekem a mondókát.

- O -

A természet, csoda! - mondta szintén nekem a napokban Szabó Ági. S a mondat egyszerűsége ugyancsak magában hordozza a végtelenséget is. Ugyanezt a mondatot mondhatjuk úgy is, hogy közhely, és úgy is, hogy megérint, fölébreszt, ráismertet a létezés ragyogására. Ahogy a Földközelből tudósító imaképek is. Érdemes kiválasztani közülük egyet, szinte bármelyiket, és leülni elé. Hagyni magunknak időt, hogy belé merüljünk. Csak nézzük. Engedjük, hogy a szekvenciák és ritmusok, a szétfutó levélerezetek vigyék a szemünket és vigyék a gondolatainkat is. Ima lesz az. A bennünk tán még megmaradt gyermek életörömtől hálás imája.

Bojár Iván András