Boros Mátyás az MKE képgrafika szak elvégzése óta (2005) vizsgálja, analizálja a grafika és a grafika határterületeinek lehetőségeit. Abszolút adekvát gondolat a műfajok bordeline vidékein barangolni, ahogyan ezt a kiállítás címe is sugallja (2,5 borderline); jelen esetben a grafika két és háromdimenziós lehetőségeinek, köztes stációinak, a sík és a térbeli terjeszkedés összefüggéseinek lehetünk tanúi. Apropó cím, nekem a „borderline”-ról elsősorban a szindróma ugrik be, az a pszichés diszfunkció, amely a skizofrénia és a konfliktusneurózis között valahol félúton elhelyezkedve a határeseti személyiségzavart hivatott megnevezni. De nem is járunk messze az igazságról, ha ezt a személyiségzavaros állapotot, a borderline-szindrómát a grafikára, mint kortárs jelenségre vonatkoztatjuk! Miért is? A grafika technikai szempontból több százéves hagyományhoz kötődik, és ez a műfaj az, amely ábrázolásmódját, formavilágát vagy éppen felhasználásának módjait tekintve leginkább a narratív jellegű elbeszélésekhez kapcsolható. Fő funkciója –történeti szempontból - egyrészről az előkészítés, a vázlatolás, a modellezés, másrészről az irodalmi tartalmak vizuális interpretációja, tehát a grafika – legyen az egyedi vagy sokszorosított – sokáig másodlagos szerepet játszott a grand arthoz képest. Bár a grafika mind a mai napig erősen őrzi hagyománytisztelő magatartását, ezzel párhuzamosan éppen ennek a műfajnak a gondolkodásmódját tekinthetjük a 20. században az intermedialitás forrásvidékének: kombinálásra, kompilálásra alkalmas rugalmas eszköztára széles lehetőséget nyújt a konceptuális tartalmak kifejezésére. A grafika analóg tradíciói könnyen adaptálhatóak vagy keverhetőek a digitális technológiákkal, kiterjeszthetőek térben és időben; realitásban és virtualitásban. A már említett un. „grafikai gondolkodásmód” tehát elsősorban szemléletet jelöl, amelynek kifejezési formája változatos: lehet térbeli-installatív, plasztikus és dinamikus, analóg és digitális. A műfajok határainak elmosódása azonban általános kortárs jelenség, ahogyan erre Foucault is nagyon érzékletesen rámutatott: „Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség, a mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük.” Ez a térbeli szétszórás/szétszóródás jellemzi Boros Mátyás alkotói gondolkodásmódját. Hiszen szétszórja, kiterjeszti, térbe applikálja vázlatfüzetének intim világát. Formailag stilizált skicceit hatalmasra felnagyított installációkba realizálja, megtartva a szabadkézi rajz vonalhálójának esetlegességét, a megvastagodó és elvékonyodó vonalak, pacává kiteljesedő vagy erősödő-elhalványuló gesztusok játékosságát. A térvonalak az ólom illúzióját keltő, de valójában papírmasszából készített tér kalligráfiaként kapnak új esztétikai minőséget. (Egyébként Picasso fényrajzai is hasonlóval kísérleteztek, még inkább elanyagtalanított formában és a pillanatnyiság / mulandóság igényével.) Boros Mátyás rajzai azonban statikusak: egymást átható rétegek és layerek, térből kimetszett síkok jelölik ki előbb a látványt, majd a tartalmat, hogy végül szimbólummá sűrűsödve álljanak össze egységgé. Ahogy például a hatalmas cet kontúrjának esetében, akinek gyomrába belepillantva elevenedik meg a bibliai Jónás története, csupán jelképi szinten idézve az esetet. És igen, Boros Mátyás ebben az esetben még a grafika hagyományos szerepét, a narratívát is beemelte a műbe. Érdekes megfigyelni azokat a valósághoz különböző módon viszonyuló arányrendszereket, amelyekben ezek a „köztes” rajzok létrejönnek. Amíg a skiccek szinte brutálisan felnagyítva a színpadszerűséget (Alice Csodaországban-effektust) erősítik, addig újabb munkáin a reális világ, a valós léptékek lekicsinyített modelljei kapnak helyet. Műanyag repülő, modell házikó, a terepasztalokról ismert fa, mind egy elmúlt életszakasz (nevezetesen gyerekkor) elemei, szimbólumai, a mögötte elhelyezett papíron szétterülő a tárgy színével azonos folt pedig ennek a kavargó emlékezetnek a leképezése. A múlt összefolyó gondolatai, sűrű, homogén történetek masszája. A felnagyítás és lekicsinyítés mellett pedig felbukkan a tárgyak 1:1- es arányrendszere is. A Pianínó projekt frottázs és monotípia lapjai egy létező, de tönkrement zongora elemeiről, darabjairól készültek, ezek tehát a valóság lenyomatai. A zongora, egyébként, mint a polgári miliő tipikus szimbóluma, a 20. századi művészet egyik ikonikus toposza lett. John Cage preparált zongoráitól, Armanon keresztül egészen Barabás Márton zongora parafrázisaiig igen sok példát lehetne említeni a kortárs zongoraátértelmezésekre. Boros a leletmentés igényével, boncmester módjára analizálja az öreg hangszer elemeit, felépítését. Alig felismerhető zongora alkatrészek, önálló grafikai lapokként, groteszk kuszaságban, áttetsző pauszpapíron idézik meg (mentik meg) annak az eltűnt világnak, elmúlt kornak az illúzióját, amelyet éppen a zongora szimbolizál a legkarakteresebben. Boros Mátyás grafikai szemlélete tartalmi tekintetben összetett bár kivitelezésében puritánul kevés eszközzel operál. A lecsupaszított forma, absztrahált jelképrendszer, a műfaji határterületekből adódó léptékváltások lehetősége, a rajzi egyszerűség és az ebben rejtőző és kibontható kritikai felhang óvatos adagolása jellemzi ezt a függesztett világot valahol a két és feledik dimenzió környékén.

Szabó Noémi
Boros Mátyás: 2,5 bordeline
APA, Budapest
2013. április 11.