Ferenczy
Zsolt képei festmények a természetről, ugyanakkor a festészet természetéről is
elárulnak valamit.
A tájkép valamiképpen felteszi nézőjének a kérdést, hová is tartozik, vagy méginkább azt, hová is tartoZUNK. Nem feltétlenül individumként, hanem egy közösséghez, egy kulturkörhöz tartozó szemlélőként szólít meg.
Mi sem illusztrálja ezt jobban mint a Komar és Melamid művészpáros elhíresült projektje, amelyben különböző nemzetek kedvenc festményét keresték. Több országoban gyűjtöttek szavazatokat arról, mi az emberek kedvenc témája, majd megfestették a szavazatok alapján összeálló „ideális” képet. Az interneten 15 ország eredményét tették közzé, mely meglepő konszenzust mutatott: tizenegy esetben tájkép volt az adott nemzet kedvenc festménye, a víz, a hegyek és a növények aránya nagyjából megegyező volt. Ezek szerint a világ különböző pontjain az emberek hasonló képekről álmodtak.
A Komar és Melamid által közkívánatra megfestett képek világa a XIX. századot, a romantika korát, annak ún. sublime (azaz fenséges) tájábrázolását idézte, ennek a fenséges tapasztalatnak az ádatása a romantika központi problémája volt, minduntalan a magasabb rendűre apelláltak egy olyan korszakban amikor az Istenbe vetett hit meginogni látszott. A fenséges tájképek az elragadtatottság transzcendens tapasztalatát közvetítették, amit az emberek a városban már egyre kevésbé tapasztalhattak meg. A tájképek egy magasabb erő érzékelésének katalizátorai voltak. Ma azonban már nehéz ártatlanul szemlélni a természetet cinikus korunkban.
Ferenczy Zsolt festményei esetében a romantika vizuális retorikája néha még ott kísért, bár ő ezt már egyre inkább idézőjelbe teszi. A képeken számtalan információ burjánzik, mesterséges tájak képei ezek. Ha mégis valami romlatlan táj kerülne ecsetjére hát tesz róla, hogy szétszuszakolja az idillt egy sorompóval vagy egy látszólag funkciótlan épülettel. Ferenczy Zsolt úgy tűnik, anti-idealista, vagy legalábbis pozitív utópista szkeptikus. Hallucinatórikus fantazmagória-tájképein kiegyensúlyozottan és meggyőzően adagolja az ismerős és a tájidegen elemeket. Tárgyai és figurái mintha egy párhuzamos univerzumból kerültek volna háztáji tájképeibe, de ez az univerzum néha ilyesztően ismerős és közeli. Akut problémáinkra utal határokal, sorompókkal, nem számonkérően, épp csak leheletfinoman tudtunkra adja, hogy - bár képeiből néha akár azt is gondolnánk – nem a holdon él és nagyon is tudja, hogy merre hány méter.
A művészettörténetben is otthon van, ismeri a romantika tájképfestészetének örökségét, de elutasítja. Munkái gyakran a civilizáció és a természet ambivalens viszonyára reflektálnak.
Lényei és tereptárgyai installációiban és videóiban is visszaköszönnek, a művész következetesen építi fel és népesíti be mikrovilágát, ezt az egyszerre ismerős és idegen pszichedelikus tájat, amely egy nagyobb összefüggésrendszer részét képezi és amely igényli a szemlélést és azt, hogy aktívan foglalkozzunk vele.
Ha belegondolunk, maga a „tájkép” szó egy festők által megalkotott terminus technikus, ha ezt éppen a festők akarják szétzilálni, szívük joga. Ferenczy azonban figyelmeztetett. Kiállításának címe Landmark, ami utalhat egy tereptárgyra de lehet egy határkő is – talán éppen a tájkép értelmezésében.
Ferenczy tájképei egyszerre kényelmetlenek és üdítőek is. Ha az Apokalipszis nem egy nagy bumm formájában köszöntene ránk, hanem a techno-evolució hozná el, akkor az valószínűleg úgy festene, ahogyan Ferenczy Zsolt fest.
A Dolog a másik világból című 1951-ben készült sci-fi klasszikus a sarkvidéki kutatócsapat egy veszélyes idegen lényt kelt életre. A főhős így inti társait: „Kémleljétek az eget mindenütt...ne hagyjátokj abba a figyelést...nézzétek az eget.” Ez a mondtat jól adja vissza homályos elképzeléseinket az ismeretlenről, annak feltételezett eredetéről és fantáziánk vizuális mivoltáról, vagy ha úgy tetszik csököttségéről.
Egyebet én sem mondhatok.
Kémleljék az eget. Ferenczy Zsolt egeit.
A tájkép valamiképpen felteszi nézőjének a kérdést, hová is tartozik, vagy méginkább azt, hová is tartoZUNK. Nem feltétlenül individumként, hanem egy közösséghez, egy kulturkörhöz tartozó szemlélőként szólít meg.
Mi sem illusztrálja ezt jobban mint a Komar és Melamid művészpáros elhíresült projektje, amelyben különböző nemzetek kedvenc festményét keresték. Több országoban gyűjtöttek szavazatokat arról, mi az emberek kedvenc témája, majd megfestették a szavazatok alapján összeálló „ideális” képet. Az interneten 15 ország eredményét tették közzé, mely meglepő konszenzust mutatott: tizenegy esetben tájkép volt az adott nemzet kedvenc festménye, a víz, a hegyek és a növények aránya nagyjából megegyező volt. Ezek szerint a világ különböző pontjain az emberek hasonló képekről álmodtak.
A Komar és Melamid által közkívánatra megfestett képek világa a XIX. századot, a romantika korát, annak ún. sublime (azaz fenséges) tájábrázolását idézte, ennek a fenséges tapasztalatnak az ádatása a romantika központi problémája volt, minduntalan a magasabb rendűre apelláltak egy olyan korszakban amikor az Istenbe vetett hit meginogni látszott. A fenséges tájképek az elragadtatottság transzcendens tapasztalatát közvetítették, amit az emberek a városban már egyre kevésbé tapasztalhattak meg. A tájképek egy magasabb erő érzékelésének katalizátorai voltak. Ma azonban már nehéz ártatlanul szemlélni a természetet cinikus korunkban.
Ferenczy Zsolt festményei esetében a romantika vizuális retorikája néha még ott kísért, bár ő ezt már egyre inkább idézőjelbe teszi. A képeken számtalan információ burjánzik, mesterséges tájak képei ezek. Ha mégis valami romlatlan táj kerülne ecsetjére hát tesz róla, hogy szétszuszakolja az idillt egy sorompóval vagy egy látszólag funkciótlan épülettel. Ferenczy Zsolt úgy tűnik, anti-idealista, vagy legalábbis pozitív utópista szkeptikus. Hallucinatórikus fantazmagória-tájképein kiegyensúlyozottan és meggyőzően adagolja az ismerős és a tájidegen elemeket. Tárgyai és figurái mintha egy párhuzamos univerzumból kerültek volna háztáji tájképeibe, de ez az univerzum néha ilyesztően ismerős és közeli. Akut problémáinkra utal határokal, sorompókkal, nem számonkérően, épp csak leheletfinoman tudtunkra adja, hogy - bár képeiből néha akár azt is gondolnánk – nem a holdon él és nagyon is tudja, hogy merre hány méter.
A művészettörténetben is otthon van, ismeri a romantika tájképfestészetének örökségét, de elutasítja. Munkái gyakran a civilizáció és a természet ambivalens viszonyára reflektálnak.
Lényei és tereptárgyai installációiban és videóiban is visszaköszönnek, a művész következetesen építi fel és népesíti be mikrovilágát, ezt az egyszerre ismerős és idegen pszichedelikus tájat, amely egy nagyobb összefüggésrendszer részét képezi és amely igényli a szemlélést és azt, hogy aktívan foglalkozzunk vele.
Ha belegondolunk, maga a „tájkép” szó egy festők által megalkotott terminus technikus, ha ezt éppen a festők akarják szétzilálni, szívük joga. Ferenczy azonban figyelmeztetett. Kiállításának címe Landmark, ami utalhat egy tereptárgyra de lehet egy határkő is – talán éppen a tájkép értelmezésében.
Ferenczy tájképei egyszerre kényelmetlenek és üdítőek is. Ha az Apokalipszis nem egy nagy bumm formájában köszöntene ránk, hanem a techno-evolució hozná el, akkor az valószínűleg úgy festene, ahogyan Ferenczy Zsolt fest.
A Dolog a másik világból című 1951-ben készült sci-fi klasszikus a sarkvidéki kutatócsapat egy veszélyes idegen lényt kelt életre. A főhős így inti társait: „Kémleljétek az eget mindenütt...ne hagyjátokj abba a figyelést...nézzétek az eget.” Ez a mondtat jól adja vissza homályos elképzeléseinket az ismeretlenről, annak feltételezett eredetéről és fantáziánk vizuális mivoltáról, vagy ha úgy tetszik csököttségéről.
Egyebet én sem mondhatok.
Kémleljék az eget. Ferenczy Zsolt egeit.
Weboldal készítés