Képzeljünk el egy arcot. Egy tekintetet, amelynek mélyén még némi fény dereng. Mindegy, hogy körötte mi az arc. Képzeljük el egy haldokló szemét. És képzeljük el a pillanatot, amikor a lélek kiszökik a tekintet mögül. A szem kialszik, bemattul. Lámpa leolt. Tapasztaljuk, érezzük – nem is tudom mi a helyes szó – hogy valami megváltozik. Végzetesen változik meg. Eltűnik örökre.

Ott marad a test, a mindegy, hogy milyen arc, a végtagok, amelyekben talán-talán még áramlik valami az utolsó szívverés által megmozdított nedvekből. Aztán azok is lelassulnak, megállnak. Marad egy arc, tág szemek tekintet nélkül, és marad a test.

Ági képein testek látszanak. (festmények) Szemek nem. Szándékosan nem. Dinamikus mozgásukban elkapott testmozdulatok. Lendülések, belső hajtóerővel. Mi ez? Indulat, szenvedély, életerő. Az élet megmutatkozása a mohó akarásban, a szenvedélyben, amely egyszerre lehet spirituális és szexuális elragadtatás. Egy tőről fakad. Az életet adó erőből. Az egzaltációnak nincs iránya. Vagyis van. De nem érdekes. Nem az érdekes, hanem az oka. Az eredete, a léte kezdete. A mohósága, a bekebelezni vágyása, a húsevő növényszerű önzése.

Prizmaszerűen látványszilánkokat gyűjtő szemek néznek minket a falról. (light boxok) A figyelem kötelékétől megfosztott nők mozdulnak a vásznakon, fájdalmasan, mintha gyötörné őket valami, talán éppen a kapcsolat hiánya, az egyedüllét, a magukban maradottság. A szemfedőkbe zártság. A szemek kapcsoltra lépnek velünk. Ági kapcsolatra lép velünk. Mi lépünk kapcsolatra a szemekkel. Mi lépünk kapcsoltra Ágival. A vásznakkal nem, azokat a tekintetünk csak letapogatja, de nem hatol beléjük. Nincs szemük. Látjuk, de nem vagyunk részesei az extatikus indulatnak. Bennünk csak a vágy marad. A kihagyottság érzése. Itt, ebben a térben a szemek adnak feloldást. Segítenek kitörni. Nem! Kitörni, nem. Csak kiszökni. Átpréselődni a pupillák keskeny résein.

Ági elképesztően jól fest. Mint festőnő, és mint festő nő is. Nem képzelhető el, hogy ezeket a képeket egy kicsi, köpcös mogorva bácsi festette volna. A felületen végigfutó energiák is másra, egy fiatal nőre utalnak. Ágira, aki a szenvedély és a munkák belső logikájának rendje között él. Ők fegyelmezik Ágit. Ha nem festene, szétszórná mindaz az energia, ami éppen itt, a vásznakon talál formát, végső nyughelyet.

Ági a helyén van tehát. Ez a helyén lét azonban belső ellentmondásokkal teli. Megmutatkozni vágyás. Elrejtőzni vágyás. A vásznakon Ági, vagy nem Ági? szemfedők mögé rejtőzik, a falról mégis az ő szemei néznek minket. De akkor nincsen ott a test. Akkor csak a lélek van ott. Az el nem illant, nagyon is erőteljes energiákkal, szenvedő, és a szenvedésben örömet találó édes energiákkal. Ezek sütnek a falról. Ezek törnek át a hűvös vászonra kent színes paszták tárgyszerűségén.

Beszélhetnénk genderről, új festőiségről, a Velazquez – Frans Hals – Manet – Lucien Freud tengelyről. De minek? Mihez vinne közelebb? Mit értenénk meg jobban ezeken keresztül. Itt Ági van felfeszítve. Ő feszítette fel magát. Az ő lelkének tükrében szóródik szét a képünk. Mindannyiunk képe, akik most itt vagyunk. Ha most és így nem értjük, akkor soha nem is fogjuk. Csak rajtunk múlik.

A szem a lélek tükre. Közhely. És igaz. Nincs lélek szem nélkül. Szenved a test lélek nélkül. Lelket a tekintet ad, és az fogad. Ág él! – fájón, örömmel…