A közös gondolkodást egy Andre Bretontól vett idézettel szeretném kezdeni, mivel a kiállítás képei, szobrai az általa vázolt szabadságképnek pulzáló erejét hordozzák vérkeringésükben. (Tehát következzék az idézet)

„Már csak a szabadság szó gyújt lángra engem… Fel kell ismernünk, hogy a sok öröklött rossz között jót is kaptunk, mégpedig a szellem legnagyobb szabadságát! Ne éljünk vele vissza! A képzelőtehetségnek mindennemű leigázása, még ha az arra vezetne is, amit nagyjában boldogságnak neveznek, nem egyéb, mint kitérés minden legmélyebb igazság elől, amit saját énünkben megtalálhatunk. Egyedül a képzeletem mondja meg nekem, hogy mi lehetséges, ez pedig elég ahhoz, hogy kis időre felfüggessze a szörnyű tilalmat, valamint ahhoz is, hogy minden önámítástól való félelem nélkül átengedjem magam ennek a szabadságnak.”

A nagy kérdés az, hogy hol találjuk meg a képzeletnek ezen szabad terepét?! Talán a művészetben. Ha körülnézünk, egy szeletet megkapunk belőle. Színek, formák, faktúrák térből és időből kivetve. A képzőművészet – ha nem buggyan ki öncélúan a neki megteremtett mederből – akkor hídként állhat az anyagi és a szellemi világ partjai között. Az alkotó kötéltáncosként létezik a két sík között: a teremtés mozzanataiban a megértett transzcendens tartalmakat formálja anyaggá. Az itt kiállított szobrok és képek a keresés, a megismerés tükrei. A semmiből indultak ki és lépesenként, tépésenként, papír fecninként haladnak a látás felé. A határok megrepedeztek a megismerés során, így a képek is kiléptek a maguk determináltnak tűnő síkjából és térbe helyeződtek, s e határátlépés által megalkották a különös szobor és a kép közötti átmenetet. A térbeli kitörés lehetőségét a színek erőteljes kavalkádja, a durva felületek és az egymásba nyúló formák lendülete tette lehetővé.

„A pillanatra támaszkodom, amely mindig kifordítja felém az újat, amit csak meg kell jelenítenem. Azonban ez nem egy öntudatlan állapot, egy báb-lét, inkább egy telített valóság, teljes önazonossággal. Ezért a kész képben nem kételkedem. Nem a tökéletesség mércéjével mérem, mert nem az a lényeg. Hanem az azonosság, amely ez alkotás folyamatában megvalósul.”

Tehát a művek valós befogadásához fontos átérezni az alkotás elmúlt pillanatait. Nem lehet 1-1 odavetett pillantással magunkévá tenni a képeket, időzni kell velük. Teret kell engedni nekik, hogy megérezzük azt a másvilágot, ahonnan kiragadják szubsztanciájukat. A szobor-képek, kép-szobrok színes vonulatai, megtört ívei, könnyed formái mögött mély misztika bújik meg. Ennek felfedezéséhez azonban le kell hántanunk magunkról néhány réteget, félre kell tenni a felgyülemlett napi sarat, le kell venni az órát és talán még a szemüveget is…

Ha majd elindulnak a kis befogadó körútra, akkor felfedezhetik, hogy a képeknek nincs címe. Ez nem véletlen. Nem viselnek nevet, mert nem az értelemre akarnak hatni, nem valami kézzelfoghatót, szavak korlátaival leláncolhatót szeretnének nyújtani, hanem valami megfoghatatlant. Talán mindent. Talán semmit. A kettő között nincs nagy különbség, egy hajszál, semmi több. A kérdés, hogy ki melyik oldalához akar hozzányúlni.

Habár az egyes alkotások nem viselnek magukon bélyeget, a kiállításnak mégis van egy összegző címe: balzsam; avagy papír, papír. No, de mi is az a balzsam? Hétköznapi értelemben egy illatos növényi olaj, számunkra viszont az átvitt értelembe vett jelentése válik fontossá, ami a vigasz. Vigasz fájó lélekre, lelki sebre; tehát érzelmi szenvedést enyhítő hatása van. A címben szereplő papír pedig az alkotások metonimikus megragadása. Tehát a kapu nyitott, ki-ki megtalálhatja a szobor-képek között a maga balzsamját.

Zámbó Bianka