A közös gondolkodást egy Andre Bretontól vett idézettel szeretném kezdeni, mivel a kiállítás képei, szobrai az általa vázolt szabadságképnek pulzáló erejét hordozzák vérkeringésükben. (Tehát következzék az idézet)
„Már csak a szabadság szó gyújt lángra engem… Fel kell ismernünk, hogy a sok öröklött rossz között jót is kaptunk, mégpedig a szellem legnagyobb szabadságát! Ne éljünk vele vissza! A képzelőtehetségnek mindennemű leigázása, még ha az arra vezetne is, amit nagyjában boldogságnak neveznek, nem egyéb, mint kitérés minden legmélyebb igazság elől, amit saját énünkben megtalálhatunk. Egyedül a képzeletem mondja meg nekem, hogy mi lehetséges, ez pedig elég ahhoz, hogy kis időre felfüggessze a szörnyű tilalmat, valamint ahhoz is, hogy minden önámítástól való félelem nélkül átengedjem magam ennek a szabadságnak.”
A nagy kérdés az, hogy hol találjuk meg a képzeletnek ezen szabad terepét?! Talán a művészetben. Ha körülnézünk, egy szeletet megkapunk belőle. Színek, formák, faktúrák térből és időből kivetve. A képzőművészet – ha nem buggyan ki öncélúan a neki megteremtett mederből – akkor hídként állhat az anyagi és a szellemi világ partjai között. Az alkotó kötéltáncosként létezik a két sík között: a teremtés mozzanataiban a megértett transzcendens tartalmakat formálja anyaggá. Az itt kiállított szobrok és képek a keresés, a megismerés tükrei. A semmiből indultak ki és lépesenként, tépésenként, papír fecninként haladnak a látás felé. A határok megrepedeztek a megismerés során, így a képek is kiléptek a maguk determináltnak tűnő síkjából és térbe helyeződtek, s e határátlépés által megalkották a különös szobor és a kép közötti átmenetet. A térbeli kitörés lehetőségét a színek erőteljes kavalkádja, a durva felületek és az egymásba nyúló formák lendülete tette lehetővé.
Magáról az alkotásban megéltekről nehéz lenne kívülről beszélni, csak képmutató, fellengzős szóhegyeket képezne a befogadó és a festő közé ezen törekvésem, így inkább az ő szavait idézem most:„A pillanatra támaszkodom, amely mindig kifordítja felém az újat, amit csak meg kell jelenítenem. Azonban ez nem egy öntudatlan állapot, egy báb-lét, inkább egy telített valóság, teljes önazonossággal. Ezért a kész képben nem kételkedem. Nem a tökéletesség mércéjével mérem, mert nem az a lényeg. Hanem az azonosság, amely ez alkotás folyamatában megvalósul.”
Tehát a művek valós befogadásához fontos átérezni az alkotás elmúlt pillanatait. Nem lehet 1-1 odavetett pillantással magunkévá tenni a képeket, időzni kell velük. Teret kell engedni nekik, hogy megérezzük azt a másvilágot, ahonnan kiragadják szubsztanciájukat. A szobor-képek, kép-szobrok színes vonulatai, megtört ívei, könnyed formái mögött mély misztika bújik meg. Ennek felfedezéséhez azonban le kell hántanunk magunkról néhány réteget, félre kell tenni a felgyülemlett napi sarat, le kell venni az órát és talán még a szemüveget is…
Ha majd elindulnak a kis befogadó körútra, akkor felfedezhetik, hogy a képeknek nincs címe. Ez nem véletlen. Nem viselnek nevet, mert nem az értelemre akarnak hatni, nem valami kézzelfoghatót, szavak korlátaival leláncolhatót szeretnének nyújtani, hanem valami megfoghatatlant. Talán mindent. Talán semmit. A kettő között nincs nagy különbség, egy hajszál, semmi több. A kérdés, hogy ki melyik oldalához akar hozzányúlni.
Habár az egyes alkotások nem viselnek magukon bélyeget, a kiállításnak mégis van egy összegző címe: balzsam; avagy papír, papír. No, de mi is az a balzsam? Hétköznapi értelemben egy illatos növényi olaj, számunkra viszont az átvitt értelembe vett jelentése válik fontossá, ami a vigasz. Vigasz fájó lélekre, lelki sebre; tehát érzelmi szenvedést enyhítő hatása van. A címben szereplő papír pedig az alkotások metonimikus megragadása. Tehát a kapu nyitott, ki-ki megtalálhatja a szobor-képek között a maga balzsamját.
Zámbó Bianka
részlet a kiállítás megnyitón elhangzottakból
Weboldal készítés